Előszó/ 1. fejezet

Tűsarkú cipőm halk kopogásától visszhangzott az utca. Körülbelül tíz méternyire sétáltam mögötte. Követtem. Nem tudtam eldönteni, hogy figyelmetlen volt-e vagy csak nem akart észrevenni, de mindenesetre teljes nyugalomban sétált végig a hosszú, sötét utcán. Végül is melyik száznyolcvanöt centis, kigyúrt srác ijedne meg női cipő kopogásának a hangjától? Miután már öt perce követtem, és még mindig semmi jelét nem mutatta, hogy tudja, ott vagyok, úgy döntöttem, kicsit felgyorsítom az eseményeket. Háta mögül egy pillanat alatt szembe kerültem vele. Átsuhantam a kereszteződésen, s egy másodperc töredékéig megálltam - hogy szemügyre tudjon venni, hogy rájöjjön, én vagyok az-, aztán eltűntem. Láttam, a megdöbbenést átfutni az arcán, de egy perc múlva már érzékeltem rajta, annak könyveli el ezt az egészet, hogy késő van, hosszú volt a napja és csak képzelődik.

Nem szeretek gonosz lenni. Vagyis ha jobban bele gondolok, mégis. Választhattam, amikor balesetet szenvedtem: démon vagy angyal szeretnék lenni? Mindig is bennem volt valami, ami a sötét oldal felé húz, de halandóként a legtöbb esetben próbáltam jót cselekedni, kedves lenni az emberekkel. Aranyos, önzetlen lánynak tartott mindenki. Pedig egyáltalán nem voltam az. Legbelül éreztem, hogy van bennem valami sötét és rosszindulatú, csak elfojtottam magamban. Viszont a baleset után úgy gondoltam, azért történt ez az egész, hogy megváltozzon minden. És meg is változott. Végre kibontakozhatott az igazi énem. Természetesen a többiek semmit sem észleltek ebből, csak annyit vetek észre a változásból, hogy a csípőmön egy tizenegy és fél centiméter hosszú seb húzódott, és egy új tetoválással lettem gazdagabb. Csak én tudtam, hogy egy pillanat alatt tönkre tudom tenni valakinek az életét. És tönkre is tettem, ha ahhoz volt éppen kedvem. De erről senki nem tudott. Mindenkinek a szemében ugyan az a lány maradtam, nekem pedig tökéletes volt, hogy csak én tudtam az igazságot.

Chris a baleset óta nem látott. Most viszont ahogy elsuhantam előtte, egyből felismert. Kicsit másképp néztem ki, de az alatt a másodperctöredék alatt mélyen a szemébe néztem, s egyből leesett neki, hogy ki is vagyok.
Fél éve tervezgettem a találkozásunkat. Fél év kellett ahhoz, hogy tökéletesre fejlesszem az érzékeimet s az új képességeimet. Nem bántam, hogy ennyit kellett várnom, mert legalább volt időm dolgozni a tökéletes belépőmön. Fekete latex nadrág volt rajtam, ugyanilyen színű bőr, térdig érő tűsarkú csizma és egy ugyancsak fekete, latex, hosszú ujjú felső, a hátán egy hatalmas V alakú kivágással, mely láttatni engedte az új tetoválásom. Egy pár fekete angyal szárnyat varrattam a hátamra. Tényleg úgy néztem ki, mint egy démon. Legalábbis ahogy a halandók elképzelnek egy démont. A hétköznapokban természetesen úgy öltözködtem, mint az átlagemberek. Nem akartam még nagyobb feltűnést kelteni, hiszen a gyors megszépülésem is elég nagy port kavart - a szürke kisegérből pillanatok alatt felkerültem a csúcsra. Mindenki engem akart, én pedig élveztem a helyzetet.


Chris már csak háromutcányira van a házuktól. Akkor folytassuk a játékot! - gondoltam.

A következő keresztutcán újból elsuhantam előtte, de most kicsit lassabban, hogy észrevehessen. Megtorpant, fejéhez kapott, majd megdörzsölte a szemét. Mire kinyitotta, már nem voltam ott. Tovább indult, s gyorsabbra vette a tempót. Félt. Tetszett a helyzet. Nagyon tetszett, hogy végre meg tudtam ijeszteni, hogy kellemetlen érzéseket tudtam kiváltani belőle.

A következő utcánál kellett lefordulnia jobbra. Egy magas falú, fakerítéssel körbevett ház volt a sarkon, ami pont kapóra jött, hogy el tudjak rejtőzni a kanyar előtt. Csípőre tett kézzel, emelt fejjel, méltóságteljesen vártam. Olyan voltam, mint egy rémisztő szobor. Imádtam a tudatot, hogy félni fog tőlem.

Éreztem, amikor már csak pár lépésre volt, majd ugyan abban a másodpercben szólaltam meg, mikor bekanyarodott.

- Szia Chris! - a hangom magabiztos és szexi volt.

Hátra ugrott. Fel akart kiáltani, de csak egy Huh! jött ki ajkain, mivel túl macsós és öntelt volt ahhoz, hogy megijedjen. Nála beképzeltebb emberrel még nem találkoztam. De nem is voltam ennyire szerelmes még soha senkibe.

- Szia Nina. Hát te mit keresel itt? Jól nézel ki, nyuszi - mondta a szokásos önelégült hangján. A félelemnek már nyomát sem láttam rajta. Ez ellen tennem kellett valamit.

Megindult felém, de nem hagytam. Hozzá vágtam a kerítéshez. Nem értem hozzá egy ujjal sem, csupán gondolatban, ezért a való életben is így történt. Szexi, vadmacskás léptekkel közeledtem felé, majd egy leheletnyi távolságra megálltam tőle. Még így is, hogy tíz centis tűsarkú cipőben voltam, egy fél fejjel magasabb volt nálam. Megemeltem a fejemet, ő pedig lehajtotta a sajátját, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Tetszett neki a helyzet, hogy megint ilyen közel vagyunk egymáshoz. Egy percig csak némán néztünk egymásra. Ugyan azzal az önelégült, egoista tekintetével nézett rám, mint fél évvel ezelőtt. Viszont én megváltoztam. A szemembe makacsság, felsőbbrendűség - egy dög költözött. Végre szexinek éreztem magam. És tudtam, hogy ő is annak gondol, sőt éreztem is. Beletúrt a hajamba, majd meg akart csókolni. Ahogy közelebb tolta a fejét, én már nem voltam ott. Két méterrel hátrébb kerültem. Ez az én játékom volt, és nem az övé.

Értetlenül nézett rám. Nem tudta, hogyan kerültem olyan hirtelen oda. Viszont a tekintetében mégis a vágy rejtőzött, amit ki akartam űzni onnan. A célom a félelem volt. Megemeltem egy tucat nagyobb követ a földről. Természetesen ezt sem saját kezűleg, hanem gondolataimmal. Ott lebegtek a kövek a szeme előtt. Nem értette, mi történik.
Tetszett a helyzet, hogy végre rájött, nem ő irányít.
Kacagva csak ennyit kérdeztem:

- Nem félsz?

Majd megindítottam felé a kőtömeget.