2. fejezet

A szobájában ébredt. Én ott ültem az ágy szélén, de ő nem láthatott. Egy ideig forgolódott a párnák közt, majd egyszer csak kipattant a szeme, és hirtelen felült - eszébe juthatott a tegnap éjszaka. Nem tudok olvasni a fejében, de a gyors mozdulatokból arra következtettem, hogy emlékszik mindenre. Legalábbis addig a percig, amíg el nem altattam. Csak egy gondolatomba kerül, és máris elalszik vagy elájul bárki. Bár nem voltam képes rá, hogy megtegyem, de emlékezetében az lehet az utolsó kép, hogy száguldanak felé a kövek. Mielőtt elértek volna hozzá, megállítottam őket. Nem tudtam végigcsinálni. Szeretem. És akármennyire is fáj, hogy átejtett, nem voltam képes fizikailag bántalmazni őt. Azt hittem, könnyen fog menni, de sajnos másként van. Igazából nem tudom, mi célom lett volna ezzel az egésszel, de új tervet kellett kitalálnom, mert rájöttem, testileg sosem leszek képes kínozni őt. A lelki terror is kilőve, mert egyszerűen nincsenek érzései. Nem érdekli senki és semmi önmagán kívül.

Miközben ezen gondolkodtam, Chris kikelt az ágyból és a fejét fogta. Nem csodálom, hogy fájt neki, hiszen, mikor elaltattam, összeesett, s a földre zuhant. Nem nagyon izgattam magam amiatt, hogy másnap kemény fejfájást fog neki okozni. Végigvonszoltam a házukig, bevittem a szobájába - még szerencse, hogy a zsebében voltak a kulcsok -, alsónadrágig vetkőztettem, ráadtam egy trikót, és lemostam arcáról a piszkot, ami az esés következtében kenődött rá. Befektettem az ágyába, bezártam a bejárati ajtót, s a koszos ruháit a szennyes tartóba dobtam. Minden nyomot eltűntettem, ami a történtekről bármilyen szinten is árulkodott. Azt akartam, hogy azt higgye, csak álmodott.

A balesetem előtt szürke kisegér voltam, nem nagyon jártam szórakozni, nem igazán voltam a középpontban, de nem is voltam a kirekesztettek között. A jegyeim általában közepesek voltak, a tanárok nem igazán szerettek, de azzal sem törődtem nagyon. Persze szerettem volna a menők közé tartozni, szebb lenni és vékonyabb... De valahogy sosem jött össze. Igaz, sok népszerű barátnőm volt, de én mégsem tartoztam bele igazán az elit körbe. Barátom már nagyon rég óta nem volt - sok fiúnak tetszettem ugyan, de nem tartottam őket elég jónak, elég helyesnek vagy elég viccesnek.

Aztán jött egy srác. Chris. Iszonyatosan belezúgtam. Teljes szívemből szerettem, de ő átejtett. Az elején szépeket mondott, éreztette velem, hogy igenis gyönyörű vagyok, és minden meg van bennem, amire egy tökéletes lánynak szüksége van. Sajnos csalódnom kellett. Kiderült, hogy mindvégig barátnője volt. A szívem és az önbecsülésem darabokra tört. Egész nap csak ő járt a fejemben és hogy vajon miért nem kellek neki? És miért pont az a másik lány? Ő miért jobb, mint én?
Aztán egy este, amikor sétáltam hazafele, nem figyeltem eléggé. Későre járt, én meg fáradt voltam és türelmetlen. Leléptem a járdáról még a zöld jelzés előtt. Sajnos nem volt szerencsém. Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy a fehér Opel rágyorsít a sárga lámpánál.

Egy hosszú, üres szobában tértem magamhoz, a földön fekve. Három ajtaja volt a szobának: egy fekete, egy fehér és középen egy kék. Percekig csak feküdtem, és néztem magam elé, mivel nem tudtam, hol vagyok, és egyáltalán mit keresek ott. A történtekből azt a következtetést vontam le, hogy meghaltam, de mivel még sosem gondolkodtam azon, hogy mi van a halál után, nem nagyon tudtam, mit kellene tennem. Egy kis idő után belépett a középső ajtón egy kék ruhás, magas, szőkés-barna hajú férfi, kezében egy dossziéval. Lassan, kimért léptekkel közeledett felém, de én csak feküdtem tovább a földön, és bámultam magam elé. Hirtelen fázni kezdett a lábam. Eddig észre sem vettem, hogy mezítláb vagyok. Gyorsan végignéztem magamon, de összesen egy fehér kórházi pizsama volt rajtam. Nem értettem. Ha a kórházban lettem volna, akkor nem lett volna üres a szoba, nem feküdtem volna a földön, nem lett volna minden olyan ijesztő. Amíg ezek a gondolatok végigfutottak az agyamon, odaért hozzám a férfi. Először a markáns arcvonásai tűntek fel, majd amikor jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy a dossziéján az én nevem áll. Nina Roberts.

- Üdvözöllek, én Alec vagyok. Tudom, tele vagy kérdésekkel, de sajnálom, nem tudok most válaszolni, nincs túl sok időnk. Meghaltál. Nem neked kellett volna, hanem annak, aki elütött, de ő kisebb sérülésekkel megúszta. Igazából még nem is haltál meg teljesen, csak eszméletlenül fekszel a kórházban. Legalábbis a tested. Na mindegy, nem ez a lényeg. Ahogy mondtam, nem neked kellene most itt lenned. Szóval úgy döntöttünk, hogy visszamehetsz, ha akarsz, de természetesen ez nem kötelező - olyan lazán mondta ezt az egészet, mintha teljesen normális lenne, hogy az ember egy üres szobában ébred egyedül, belép egy férfi és azt mondja, hogy meghaltam, de újjáéledhetek.

- Tehát? - kérdezte, miközben a mappájában kutatott.

- Vissza szeretnék menni - nyögtem ki végül alig hallhatóan, mire becsukta a mappáját, s felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Nem mertem hozzáérni. Ki tudja, hogy ki ez az alak? Egyébként is lehet, hogy megbolondultam, és csak képzelem ezt az egészet.

- Gondoltam, hogy ezt fogod választani - mosolygott -, de ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hiszed. Visszatérhetsz az élők közé, de többé nem lehetsz halandó.
Értetlenség ült ki az arcomra. Milyen abszurd helyzet ez? Átfutott az agyamon, hogy biztosan csak álmodom. Épségben hazaértem és az ágyamban alszom éppen. Elkezdtem nevetni. Alec - azt hiszem, azt mondta, ez a neve - felhúzta az egyik szemöldökét. Nem tudta, min nevetek. Igazából én sem, de kínos nevetésemet nem bírtam abbahagyni.

- Nina, értem, hogy nem nagyon tudod hová tenni most ezt a helyzetet, de amint említettem, nincs sok időnk. Tehát két lehetőséged van. Visszatérhetsz jóként vagy gonoszként; angyalként vagy démonként. Sajnálom, de középút nincs.

Tehát azóta démonként élem az életem, úgy körülbelül fél éve. Igazából nem sok minden változott. Annyi, hogy sebezhetetlen vagyok, nem idősödöm, csak talán még két-három évet, nem szükséges aludnom, ennem. A legjobbakat hagytam a végére: erős lettem, nagyon. Úgy tudok irányítani embereket, hogy nem is érek hozzájuk. A gondolatommal befolyásolom őket. Például ha azt akarom, hogy valaki elessen, gondolatban kirúgom a bokáját, és hopp, egyből a földön van az illető. Be tudok férkőzni az emberek elméjébe és el tudom hitetni velük, hogy nem vagyok ott, tehát 'láthatatlan' tudok lenni. Olyan gyors tudok lenni, hogy az emberi szemmel nem is érzékelhető.
Természetesen a külsőm is változott. Szebb és vékonyabb lettem. A gyönyörű nem elég jó kifejezés arra, ahogy most kinézek. Hosszú, derékig érő barna hajam újjáéledésem utáni első napokban egyre sötétebb lett, míg el nem érte a feketét. Gesztenyebarna szemem kicsit világosabbá és csillogóbbá vált. Sosem voltam túlsúlyos, valójában aránylag jó alakom volt. Most? Az is tökéletes lett, mint mindenem. Vékony és izmos. Amilyenre mindig is vágytam. Már nem tizenhét éves, ártatlan kis tini lánynak nézek ki, hanem egy húszéves bombázónak, akiért döglenek a férfiak.

Mindenem meg lett, amire valaha is vágytam. Vagyis majdnem minden. A legnagyobb kívánságom azonban mégsem teljesült. A szerelem.

***

Öt perc és végre kicsengetnek kémiáról. Rühellem a sulit. Nem azért, mert nehéz vagy mert nem szívesen tanulok. Egyszerűen csak nincs értelme. Úgyis mindent tudok. Percek alatt kiolvasok egy könyvet a gyorsaságomnak köszönhetően, és meg is jegyzem, hála tökéletes memóriámnak. Ez is az új képességeim közé tartozik. Az elején még élveztem, hogy egy percet sem kell tanulnom, mégis jeleseket kapok, de most már kezdem egy kicsit unni. Az egész kémia órát végigrajzolgatom általában. Meg a matekot, a magyart, a történelmet, a biológiát és még sorolhatnám. Nem szükséges figyelnem, úgyis mindig tudom, hol tartunk.

- Na végre - szólaltam meg túl hangosan abban a pillanatban, hogy meghallottam a csengőt.

A tanárnő egy rosszalló pillantást vetett rám, majd kivonult a teremből. Belesöpörtem a cuccaim a táskámba, majd elindultam én is az ajtó felé.

- Nina, várj már meg! - kiabált utánam Natalie.

Úgy tettem, mint aki nem hallotta, s gyorsabbra vettem a tempót. Natalie az egyik legjobb barátnőm. Vagyis volt. Igazából nem tudom. A baleset óta nagyon sok minden változott. Már nem érzem úgy, hogy szükségem van barátokra. Szeretek velük lenni, jól érezzük magunkat együtt, de nem tudok előttük megnyílni, mint régen, mivel nem mondhatom el, hogy mi is vagyok.

Utolért. Felismertem a lépteit. Ha koncentrálok, ki tudok szűrni bármilyen hangot az iskola zajából. Próbálok egyre gyorsabban menni, hátha elfárad, majd rájövök, hogy felesleges. Natie nem olyan. Nem azért kerülöm, mert nem szeretem, hanem mert nem akarom szeretni. Minden embert el akarok zárni magamtól. Nem kellenek barátok. A lányok természetesen észrevették, hogy fura vagyok mostanában, de nem adják fel, kitartanak mellettem.

- Olyan gyorsan lelépsz mostanában - lihegi mellettem - Elteszem a könyveim, felnézek, és te meg már ott se vagy. Furi. Na mindegy. Tesi jön, ugye?

Régebben gyűlöltem a tornaórát. Ügyetlen voltam és két ballábas. Természetesen ez megint csak a régi életemet tükrözi. Most egyszerűen imádom. A többiek csodálkozva nézik, amikor egy macska ügyességével lépkedek végig a gerendán, szaltózok keresztbe a termen vagy csak spontán spárgázom egyet. Féltékenyek rám.

Irigy, szúrós tekintetek vesznek körül, amikor belépek az öltözőbe. Imádom ezt az érzést. Levetem magam a padra, majd várom, hogy Natalie mikor kezd el újból a volt barátjáról csacsogni. Nem nagyon figyelek rá, úgyis tudom már kívülről az egészet. Minden egyes nap ugyanazt a sztorit kell végighallgatnom. Miközben mondja a magáét, átveszek egy rövid fekete nadrágot és az iskolai egyen toppot, felkötöm a hajam, és megigazítom a sminkem. Észre sem veszem, máris becsöngetnek.

- Lányok, gyertek! Ma gerendázni fogtok, és ha marad idő, akkor floorballozhattok a végén - kiáltott be a tanárnő az öltöző ajtaján.

- Csajok, nincs kedvem - nyafogta Diane, a másik 'legjobb barátnőm'.

- Na, gyerünk, nem is jársz edzésekre mostanában, legalább most mozogj egy kicsit! - parancsoltam rá.

- Neked könnyű, te ügyes vagy. De tudod, hogy nekem problémáim vannak az egyensúlyozással.

- Nincs kifogás, indulás! - mondtam, majd elkapva a karját bevonszoltam a tornaterembe.

Végigvonultunk a srácok előtt a terem másik oldalára, miközben ők alaposan végigmértek minket. Mindig ez van. Egy gyors csábmosolyt villantottam rájuk, majd egyből ráugrottam a gerendára.

Így telik 'átlagos lányként' egy napom. Unalmas, nem? Ezért pörgetem fel az estéimet. Mindig tervezek valamit. Illegális autóversenyekre járok, éjszakai bárokban táncolok, vagy betörök valami híres helyre. Mindent ki akarok próbálni, amiben van egy kis izgalom vagy veszély. De most Chrisre kell koncentrálom. Azt hiszem, ma este is teszek nála egy váratlan látogatást.